Az öntözés és a közös tulajdon gondolatától való rettegés

Ahhoz, hogy öntözésfejlesztésről beszéljünk nem hagyhatjuk figyelmen kívül az öntözés múltját sem.

A régészeti kutatások szerint Mezopotámia és Egyiptom területén már az időszámításunk előtti V.-VI. évezredben a növénytermesztés nélkülözhetetlen része volt az öntözéshez szükséges csatornahálózat kialakítása.

A XXI. század emberének, így számomra is nagyon nehéz ezeket a csatornahálózatokat elképzelni, hiszen a csatornázás a kutatók szerint kimondottan kiterjedt „rendszer” volt. Sajnos nem vagyok birtokában olyan tudásnak és megbízható forrásból származó statisztikának melynek segítségével összevethetném a mai területadatokkal, pedig bizonyára érdekes számokat kapnánk.

Egy 2016-ban megjelenő Eurostat adat szerint Magyarországon 235 ezer ha. öntözhető terület van, de ebből csak 114 ezer ha. a ténylegesen öntözött terület. Más forrásból származó adatok az ezelőtti években a ténylegesen öntözött területet 70 ezer ha.-ra becsülik, és napjainkban is csak 80 ezer hektárral kalkulálnak a hozzáértők.

Ezekből a számokból egyértelműen következik, hogy az öntözéstechnikának és az ahhoz szükséges csatornarendszerezésnek nagyon gyors és intenzív revolúción kell átesnie ahhoz, hogy a Kárpát-medence e tekintetbeli adottságait megfelelően ki tudjuk használni.

A 2019-es OMÉK-on öntözésfejlesztési szakmai konferenciát tartottak, ahol többek között az is elhangzott, hogy az öntözhető területet 300 ezer hektárra szeretnék bővíteni, valamint az ezzel járó adminisztratív terhek csökkentésére is ígéretet tettek, mint pl. a vízjogi engedélyek érvényességi idejének 20 évre történő kitolása.

 A cél nemes és kétséget kizáróan hasznos, de vajon tényleg csak itt keresendő- e a probléma, hiszen az előbb említett számokból egyértelműen kirajzolódik, hogy a jelenlegi potenciált sem használjuk ki teljes mértékben. Figyelembe véve az eddigi információkat, valószínűleg a szörnyű bürokrácia is visszatartó tényező lehet, ugyanakkor nem gondolom, hogy a XXI. század gazdálkodóját ez tartja vissza a többlettermés és ez által a többletprofit elérésétől. Itt kezd egyre inkább kirajzolódni, hogy valószínűleg jelentős százalékban a tájékozatlanság is eredményezheti ezt a kellemetlen különbözetet és itt sejlik fel a jól bevált napraforgó-búza-kukorica vetésforgó rémképe, aminek kockázata csekély, a TSZ-be is bevált, meg a Józsi is mondta, hogy ez a tuti.

A vetésforgónak köszönhetően egyébként nyilván újabb kieséssel számolhatunk, hiszen nem zsigerelhetjük ki a talajt minden évben a legintenzívebb kultúrákkal. Azt is vegyük  számításba, hogy aki egész életében napraforgó-búza-kukorica kombinációval dolgozott, az, ha csak nem valamiféle pálforduláson megy keresztül, nem fog hetekig paprikát öntözni, még akkor sem ha ingyen adják neki a vizet.

Azt gondolom, hogy most már tényleg mindent számításba vettem, de létezhetetlennek tartom, hogy csak ez a probléma. Véleményem szerint az öntözési reformokat csak úgy lehetne megvalósítani, ha ezt „nagyban” tennénk, a félelmem viszont ezzel kapcsolatosan az, hogy ennek leginkább nem az öntözésfejlesztésre elkülönített keret szab gátat hanem a közös tulajdon gondolatától való ódzkodás, márpedig az öntözéstechnika csak a mindent vagy semmit elv alapján lehet kiforrott. Az öntözéshez szükséges csatornákat csak úgy lehet kialakítani, ha ebben valamiféle konszenzusra lépünk. A közös tulajdon viszonyában ez még csak a kezdet, itt azonban nincs vége ugyanis optimális esetben az öntözőberendezések is lehetnének több tulajdonos kezében. Kár, hogy a gyakorlatban a magyar ember már jól ismeri ezeket a „közös tulajdonokat” aminek az egyik fizeti a költségeit, míg a másik csak használja. Ebből következik az, hogyha egy táblának van öt nagyjából egyenlő területtel rendelkező gazdája, akkor sem öten fognak össze lineár öntözőberendezést vásárolni, hanem a középső vásárol az öt hektárjára center-pivot, hogy a másik négy még bérelni se tudja azt. Az én meglátásaim szerint a gazdálkodóknak teljes szemléletváltáson kell átesniük melyben a közös tulajdon” kifejezést is új alapokra kell helyeznünk.

A gazdáknak be kell látniuk, hogy nemcsak a jó Istennek és az időjárásnak vannak kitéve, de egymás jóindulatára, nagyvonalúságára is rászorulnak, szinte minden nap, tehát ezt érdemesebb szimbiózisként kezelni, mert ha valaki még a földszomszédjától is igyekszik teljesen elszigetelődni az előbb-utóbb megfizeti ennek az árát, és csak a saját kis szemétdombjának a kakasa lehet. Mindent összevetve az öntözésfejlesztés a gazda társadalomra vár nem az egyéni gazdák sokaságára.

Így amíg ezen, egyébként jogos előítéletek tarthatatlanságáról nem győzzük meg a gazdákat, és azok nem képesek az egymással szembeni nagyvonalúságra, addig az öntözésfejlesztés maximum egy futurisztikus jövőkép lehet. Ezek az én személyes, már-már naiv megfigyeléseim szerinti problémák, és biztos vagyok benne, hogy a már nálam nagyobb tapasztalattal rendelkező szakemberek tovább tudnák árnyalni az általam kapargatott felszíni problémákat, ezért szeretném is megkérni őket, hogy mutassanak utat ebben a kérdésben akár vitával, vagy konkrét elképzelésekkel.

 Tisztelettel:

Nagy Illés István, a FIVÉM regionális igazgatója

agrármérnök hallgató

Oszd meg ismerőseiddel!

Share on facebook
Share on twitter

Szólj hozzá!

Fiatalok a Vidéki Értékek Megőrzéséért

A FIVÉM egy olyan ernyőszervezet, amely a fiatalok és az idősebb mezőgazdasági szereplők között kíván hidat építeni.

További bejegyzések

Kövess minket a Facebookon is!

Iratkozz fel hírlevelünkre!